Pár napja már nyomasztott egy érzés, hogy elfelejtettem valami fontosat, de nem tudtam rájönni, hogy mit. Ma valahogy kezembe akadt a számlatömböm egy pakolászás közben (nagy selejtezést tartottunk, gyújtósnak keresgéltünk felesleges és nélkülözhető papírokat), és egyből leesett, hogy mi nem hagyott nyugodni. Ma járt le a havi APEH határidő a járulékutalásokra. És ha megszakadok se tudnék utalni. Ez egyből jobb kedvre derített.

Nem tartott sokáig, mert befutottak a Csövesek. (A faluban csak így emlegették az üzemanyag begyűjtőket a nyakukban lógó műanyag cső nyomán.) Akár vicces is lehetett volna, ahogy kis utcácskánkba becsattogtak a marmonkannákkal megrakott lovaskocsijukkal, a bakon egy marcona gépkarabélyos, golyóálló mellényes őrrel, aki valami android lehetett, mert egy szavát se hallottam, de egyéb emberiként értékelhető gesztust sem láttam tőle. A két Csöves viszont akár még szimpatikus is lehetett volna, ha nem épp állami támogatással akartak volna meglopni, de hát ha már APEH nincs, valahogy csak tovább kell vinni a zászlót.

Az utcánkban nem sok néninek volt kocsija, Adó bácsi Schwalbijával is hamar végeztek (Az öreg este átjött tanácsot kérni, hogy hova dugja el, meg kellett vele innom egy kupicával, hogy le tudjam beszélni róla. Amúgy utálom a pálinkát, az öregnek meg hiába magyarázom, hogy ennél jobb valuta nem kell, próbáljon takarékoskodni vele.) Én két nappal a dolog előtt tankoltam, úgyhogy bő harminc literrel gazdagítottam az MVB készleteit, kaptam is róla szép pecsétes elismervényt, ami azt ígérte, hogy majd valamikor valamilyen formában kompenzálnak érte. Szép ígéret, pedig még nincsenek is választások. A fiatalabbik Csöves mesélte, hogy nagyon sokan szinte üres tankkal várják őket.

- És olyankor mi van? – érdeklődtem.

- Átkutatjuk az egész lakást.

- És, találtak már valamikor dugibenzint?

- Kétszer vagy háromszor. Igazából ha valaki el akarja dugni és nem teljesen hülye, akkor úgyse találjuk meg.

- Akkor meg minek bohóckodni a házkutatással?

- Ezt mondták a fejesek – hajolt közelebb bizalmasan. – Csináljunk akkora felfordulást és kellemetlenséget, amekkorát csak tudunk, hogy elterjedjen a híre és másoknak már ne legyen kedve hozzá.

Na szép, gondoltam, majd mikor megpendítettem, hogy így nem lesznek túl népszerűek, mire azt mondták, hogy nem idevalósiak, direkt így osztották szét őket. A bakon ülő tökéletes katonának az egész családja odaát maradt, pl.

A szomszédnál már akadtak gondok, az Astrából ha egy liter lejött, akkor sokat mondtam. A garázsban túrtam a dobozokat gyújtósnak való után, amikor hallottam, hogy balhé van, és mint az utca felelős embere úgy éreztem, oda kell lépni. Az idősebbik Csöves épp a házkutatási passzust olvasta fel a kiképzésén kapott anyagból, a tökéletes katona meg olyan arccal kászálódott le a bakról, ami egy komplett kivégzőosztagnak is elég lett volna. A nép is kezdett gyűlni, Luca néni a diótörő klopfolóját is a kezében felejtette véletlenül, Adó bá’ pedig még mellényt sem húzott magára. Biztos belső fűtésre kapcsolt.

Szóltam a Csöveseknek, hogy Jánosnak tényleg nincs több benzine, mert nem is idevalósi, bő egy hétig küldözgették ide-oda, míg végül megkapta a házat. A Csövest nem hatotta meg, megmutatta, hogy az eljárásrendben az van, hogy indokolatlanul kis mennyiség alatt kötelező házkutatást tartani. Hiába szállt be Luca néni is azzal a aduérvvel, hogy “a János egy jó ember” meg különben is nagy családja van, a tökéletes katona hátrébb küldött mindenkit, majd nekiláttak átkutatni azt a házat, amibe Jánosék éppen csak beköltöztek és szerintem még nem is jártak az összes kihűlt helységben. Én is csak azért mehettem be, mert előszedtem a polgárőr-cetlimet, amin egy igen jól hangzó, bár annál kevesebb valódi tartalommal bíró titulus állt. Luca nénit megkértem, hogy telefonáljon a jegyzőnek, jobb, ha tud a dologról.

Nem kellett sokáig kutakodni, a már kevésbé szimpatikus Csövesek kiváló nyomozói érzékkel először a gyerekek cuccait túrták fel, majd a síró fiúkat vígasztaló anyuka pipereszereit borogatták ki, gondosan megszagolva mindent, nincs-e valamelyikbe benzin rejtve, utána feltúrták a régi szomszéd éjjeliszekrényeit és jókat somolyogtak az ott talált óvszereken – ekkor már kezdtem azon gondolkodni, hogy lehetne gyorsan kiütni a tökéletes katonát a játékból, majd a Csövesek névadó eszközeit ledugni a torkukon és valami kellemetlen dolgot leküldeni rajta.

Majd, mikor már a szabályzatuknak elegendő mennyiséget kellemetlenkedtek, kimentek a garázsba, és az onnan nyíló kis szerszámoskamrában találtak két marmonkanna benzint.

A kannán a régi szomszéd nevével.

- Hoppá – mondta az idősebbik Csöves. – Ez már statáriális mennyiség.

Próbáltam újra elmagyarázni a helyzetet, de azt mondták, hogy kuss. Majd utasítottak, hogy értesísem a helyi VB megbízottját, mert az elkövetőt le kell tartóztatniuk és be kell szállíttatniuk.

Odakint már a szomszéd utcákból is álltak, Luca néni odasúgta, hogy szólt a jegyzőnek, de az annyit mondott, hogy csak akkor hívjuk újra, ha baj van. Mondtam neki, hogy talált, hívja újra és addig ne szálljon le róla, amíg ide nem jön. Testhezálló feladat Luca néninek. De a jegyzőt se kellett félteni, azt kérte, hogy menjünk le a városházára, a ügyeletes pőr. parancsnok is ott van, sőt, egy katonai járőr is, akivel amúgy is bevitetnék a vádlottat. A zsákmányolt marmonkannáknak szorítottak még egy kis helyet a szekéren, Jánost a családja és az egész utca szeme láttára megbilicselték és felültették a tökéletes katona mellé, én meg felkaptam pár cuccot és biciklivel leszáguldottam a főtérre.

Nem csak a jegyzőnek, de a 4×4-es Ignissel érkezett járőrnek is elmondhattam a dolgot, mire a szekér leért. János falfehér arccal kászálódott le róla, a tökéletes katona tökéletesebb volt, mint valaha, a Csövesek meg egyre baromarcúbbak lettek. A jegyzőn láttam, hogy látja, mi a helyzet, de az eljárásrend az eljárásrend és ő nem hivatott kivizsgálni, ezért, gondolom, magát védendő, mindenképpen be akarta vitetni a vádlottat a statáriális bíróság elé. Nem csak én tiltakoztam, hanem a pőr. ügyeletes is, meg páran a városháza dolgozóiból is, de a Csövesek annyira pattogtak, hogy végül beizzították a ki tudja hol talált írógépet és nekiálltak jegyzőkönyvet gépelni a tényállásról. Amit aztán majd úgy értelmeznek, ahogy akarnak, és fellebbezésnek helye különben sincs. Én is eléggé morogtam, de a pőr. ügyeletes annyira berágott, hogy majdnem egymásnak mentek a fiatalabbik Csövessel. A járőr szedte szét őket, majd nekik is elegük lehetett a cirkuszból, mert a rangidős odament a jegyzőhöz és egyszerűen kitépte a papírt az írógépből. Annyira csúnyán nézett, hogy elmaradt a felháborodott tiltakozás.

- Megvan a benzin? – fordult a Csövesek felé. – Nem lett kevesebb?

- Nem, de el akarta dugni – pattogott az idősebbik.

- Ha el akarja dugni, akkor ott tartja marmonkannában a fal mellett, ugye? – jegyeztem meg. – Két napja költözött be, ha egyszer felfognák végre!

- Két nap alatt észrevehette volna, ha akarja.

- Na jó, elég ebből – zárta le a járőr. – Én úgy tudom, hogy átadta maguknak a két kannát.

- Micsoda? – hördült fel a két Csöves. Még a tökéletes katonának is megrezzent egy kicsit az arca. – Dehogy adta át! Házkutatást tartottunk…

- Az egész utca látta, hogy átadta – szálltam be én is. – Megkérdezzük őket?

Végül a járőr azzal zárta rövidre az egészet, hogy ha valami nem tetszik, akkor a fiúkkal szívesen belevizelnek az üresen maradt kannákba, hogy azzal is több legyen a lé, és különben is indulniuk kell Dorogra, nemsokára itt a gyűjtőkocsi. A Csövesek meghúzták magukat, mielőtt kitör a karhatalommal megtámogatott népharag, én meg hazasétáltam Jánossal, akivel abban maradtunk, hogy átrakjuk máskorra az összeröffenést.

A régi szép APEH-es idők… (Hm, ezt én írtam le?)

A kelták Esztergomi „látogatása” alaposan felforgatta az életünket. Nem elég, hogy Csilla és még több száz ember eltűnt, illetve meghalt, de a MVB tagjai rendesen bepánikoltak, illetve berágtak.

Először is rendkívüli statáriális állapotot hirdettek. (Na jó, hirdettünk, vállalom tetteimet, mert én is tagja vagyok a testületnek). A megyét – mármint ami maradt belőle – négy körzetre osztottuk, mindegyiket egy-egy statáriális testület irányítja közvetlenül. E testületek adják a statáriális bíróságokat, azaz a rögtönítélő bíróságokat.

Persze elég sokat vitatkoztunk ezen, mert ugye nincs Országgyűlés, nincs Köztársasági Elnök, szóval az Alkotmány és a védelmi igazgatási szabályok vonatkozó részei elég erőteljesen sérülnek… Végül úgy döntöttünk, hosszas vita után, hogy az „átkerülés” előtti időszakok normáit követjük, többé-kevésbé módosítva, a helyzetünkhöz igazítva azokat.

Legérthetőbben az új rendőrfőkapitány (az előzőt sajnos a kelták meggyilkolták, miközben a riasztás után a kapitányságra tartott) érvelt, hogy most egy olyan rendkívüli helyzetben vagyunk, ami megköveteli tőlünk, hogy csakis a közösség érdekeivel törődjünk, és nem egy jelenleg betarthatatlan szabályhalmazt kövessünk. Azt hiszem, Albertnak nagyon is igaza van!

A statáriális testületeknek gyakorlatilag tejhatalmuk van, a katonák is alájuk tartoznak, hogy ha kell, bármi áron megakadályozzák az újabb Sacco di Esztergomot!

Még akár azt is megtehetnénk, hogy a lakosságtól elkobozzuk a járműveiket. Volt erről is egy nagy vita, hogy így biztosan ki lehetne szűrni az indokolatlan benzinhasználatot, meg lenne elég szállítójárművünk, de aztán – szerencsére – elvetettük ezt, mert azt a lakosság valószínűleg igencsak nem tolerálná! Ráadásul nincs is hol összegyűjteni, pláne nem őrizni azt a rengeteg járművet, no és a drága és kevés üzemanyagot nem pazarolhatjuk erre.

A gazdaság irányítását még koncentráltabbá tettük – mert bizony éhínség fenyeget! Egyszerűen nincs elég élelmiszer-tartalék. Gyanítjuk, hogy a falvakban élőknek nagyobb a készleteik, de a városokban, különösen Esztergomban katasztrofális a helyzet. Az élelmiszerüzleteket már „kifosztottuk”, illetve őrséggel vigyázzuk, de felmérve a mennyiségeket, nincs okunk a derűlátásra.

Az üzleteket egyébként nem csak a vezetés, hanem a lakosság is igyekezett kirámolni. A közbiztonsággal voltak, és szerintem lesznek is problémáink… Sokakat elég nehéz féken tartani, pláne úgy, hogy maradék megyében egy rendes börtön sincs. Kellett a 2002-ben felújítottat 2006-ban bezárni… Meg utána szétszerelni. A halálbüntetéssel egyébként pont ezért igyekszünk operálni – reménység szerint kellő elrettentő ereje lesz annak a néhány ítéletnek, amit kénytelenek leszünk meghozni. Hága meg az Emberjogi Bíróság nem került át velünk – legalábbis nem tudunk erről. Szóval néhány eddigi normát megszegünk, pl. azt is, hogy egy simlisnek több joga legyen, mint az áldozatának!

Csilla nővérének a lakásában lakunk, akik eltűntek. Nekik sem volt túl sok tartalékuk… Még jó, hogy miattam kiemelt adagokat kapunk. Borzasztóan aggódom érte!

A tervek szerint tavasszal megkezdjük a kiterjesztett gazdálkodást, amihez a vidéki lakosság minden segítséget meg fog kapni – persze üzemanyagot a traktorokba már nem. A fát a fűtéshez is nagyon nehéz beszállítani, nem lennék most logisztikus. Szerencse, hogy ilyen enyhe az idő!

Persze a logisztikával én is erősen küzdök! A sebesültek ellátására egy tábori kórház felállítása mellett döntöttem, mert a városi kórház kapacitása most nem elég. Plusz munkaerőt, ápolókat, háziorvosokat kell majd behívni egészségügyi szolgálatra.

Épp ez a nagy gondom – ugyanis az adataim, hogy miből, hol, mennyi van az a laptopomon volt, de azt a kelták felgyújtották… A mentéseim meg… Csillánál, a pendrájvon… Miért is hagytam otthon aznap reggel azt a vackot!

Illetve jó, hogy ezt tettem, mert most már volt egy bomba érvem, hogy miért is mennék én azzal a csapattal, akik az elrabolt embereket fogja visszahozni a keltáktól – a pendrájvon nélkülözhetetlen, nagyon nehezen, illetve sehogy sem pótolható adatok vannak! Az persze nem kötöttem Laci bá’ orrára, hogy igazából van egy másik mentésem, csak az nem a legfrissebb adatokat tartalmazza. Ha ezt tudja az öreg, biztos soha nem enged el… Mondjuk azt láttam rajta, hogy egy nagy mínuszt gyűjtöttem nála. Sőt, nem csak nála, hanem a többi kollégánál is – igaz, az ő szeretteik nem Egomban voltak azon a bizonyos éjjelen… Szerintük most a munkával kéne törődni… Na persze!

Azért a tábori kórház beindítását megszerveztem, már készültem rá egy ideje, valahogy számítottam ilyesmire. Meg aztán ez a dolgom. Tatára akartam még elutazni, hogy arról egyeztessek a parancsnokkal, hogy a katonai mentőkapacitásokat hogyan lehetne úgy bővíteni, hogy a várható igényeknek – értsd, ha elkezdjük a keltákat megbüntetni, és lesznek sérültek – meg tudjon felelni.

A Sacco óta egyébként úgy utaztam mindenhová, hogy volt egy külön fegyveres kísérőm és a sofőrnél is volt AK, illetve AMD. Hogy nála miért, azt nem tudom, talán ha meg kell állni valamiért, és akkor lepnek meg minket… mert vezetés közben elég nehéz hatékonyan használni ezeket a fegyvereket.

Az úton szerencsére nem történt semmi érdekes. Néha-néha elhúzott mellettünk, vagy velünk szembe egy-egy katonai, vagy katonaivá átprofirílozott teherautó, leponyvázva, de ez nem volt szokatlan. A településeket ugyanis legalább egy-egy rajjal megerősítettük, hogy ezzel megnyugtassuk a lakosságot. Persze ez az erőink elaprózását jelentette, ám a lakosságot nagymértékben megnyugtatta, ami jelen helyzetben legalább olyan fontos szempont volt. Egyébként egy újabb betörés ellen őrjáratot, és kerületenként felállított gyors reagálási erőket állítottunk hadrendbe. Ha jönnek a kisgatyások, akkor mennek a fiúk, és visszalökik őket. Csak épp ez a taktika elég sok üzemanyagot igényelt.

A közeljövőben azonban lesz majd néhány olyan hadművelet, amikor mi támadunk… Hogy megmutassuk, velünk nem lehet packázni. Egyébként ezt nem is egy katona, hanem szintén Albert, a rendőrparancsnok találta ki. A katonákat, meg aztán mindenkit elég hamar meggyőzött, hogy hosszútávon ez a legcélravezetőbb. Csak alaposan fel kell rá készülni.

Mint ahogy a holnapi Csillamentésre is, amihez már majdnem minden megérkezett, hogy a technikát is át tudjuk vinni a Dunán.

Úgy látszik, tényleg igaz, amit Esztergomról beszélnek, mert ma anyósomat is behívták az Esztergom-Kertvárosi szükségkorházba. Még tavaly végzett el egy ápolói tanfolyamot, bár igazából nem kórházi ápolónak tanult, hanem idősgondozóinak, de most ez nyilván mellékes. A faluból többeket is elvittek egy különbusszal, amit öt fegyveres kísért fent a járművön, és két krosszmotoros, gépkarabélyos is biztosította őket. Lehet, hogy csak hétvégére fogják hazaengedni, de telefonálni tud majd. Legalábbis azt mondták.

Én kétszer is voltam fejtágítón a hétvége során, ha annak idején nem manőverezem ki az épp utolsókat rúgó sorkatonaságot, lehet, hogy fegyvert is adtak volna, így csak egy listára kerültem rá. Az egyik fejtágító a polgárőrség vezetőinek szólt (máig nem értem, mit keresek én ott, ennyire rossz lenne a helyzet), a másik meg az egész falunak, ez utóbbit több fordulóra osztották és 60 év alatt kötelező volt megjelenni, be is tartatták rendesen. A digitális fényképezőkön mutogatott véres képekkel valahogy az eddigi komoly-a-helyzet-de-vegyük-lazán-magunkat hangulat is elpárolgott, Erős Pistáék osztaga reggel például a szokás szerint kiautózó újgazdag gyereket ezúttal komolyan leállította, elcsattant pár pofon is és a tag állítólag már úton van a körzeti st. bíróság felé. (Az st. nem a “szent” rövidítése.) Hazafelé szentanúja voltam annak is, hogy egy néni elégedetten átvesz ötvenezer forintott egy nagy doboz tojásért – pedig neki is kellett hallania a pénzforgalom bizonytalan idejű befagyasztásáról. Nem volt kedvem pattogni meg kivizsgáltatni a dolgot, igazából épp másfele néztem.

A fejtágítókon újabb szervezeti beosztások volt, a fejesekkel kicsit vitattuk, a lakosságnak ex cathedra már kijelentették. Meg volt egy kis védelmi oktatás is, de azt a hét második felére halasztották, mert Csentőfa a kevésbé veszélyeztetett települések közé tartozik, szépen megbújik a hegyek között és mindenfelől más települések vannak. A katonák által vezetett gyorstalpaló (szerintem csak hangulatjavító) kiképzéseket a kintebbi részekre koncentrálják, mi pedig kaptunk egy tartalékosokból álló őrszakaszt, akik nem járőröznek, hanem a városházán vannak “ülőkészültségben”, ha baj van, őket kell riasztani – feltéve, ha az ügyeletes parancsnok is jóváhagyja. De nekik legalább rendes fegyverzetük van, karabély, sisak, az egyiknél láttam egy rövid kardot is, amit állítólag egy egomban kivasalt keltától szedett el. Állítólag.

Ja igen, kelták. Némelyik merész elméletgyáros elégedett lehet magával. Állítólag erről is lesz bejelentés valamikor. A helyi átsuli töritanáránál elég nagy forgalom van szombat óta. Most ebbe nem is megyek bele – mindenesetre dühítő, hogy nem lehet rákeresni semmire a neten. Van egy Tolnai Világtörténete DVD-m, de a laptop negyven percét egyelőre tartogatom. Bár nem tudom, mire. Mindenesetre lehet, hogy látunk majd közelebbről is belőlük, mert hamarosan el kell kezdeni fát vágni. Komoly, eddig mázlink volt, hogy ilyen enyhe a tél (mit tél, tavasz, délután szinte még pulloverben is melegem volt kint). A favágás meg azt jelenti, hogy szépen beosztották a falu arra érdemes lakóit (engem is, minek maradnék ki) favágó brigádokba és megyünk majd ki az erdőbe szépen. Részletek később. Az. hogy nekem van elég fám, nem érdekelt senkit. Annyira azért nem is ugráltam.

A délutáni összeröffenés után épp azon tanakodtunk Eszterrel, hogy Zsombornak hogy szívjuk ki az orrát porszívó nélkül, amikor autózúgást és dudálást hallottam kintről. Ez már valami reflex nálam, de motorhangra egyből dühös lesz, korábban annyit hajtottuk haza a motorizált népeket. Most is otthagytam a szörcsögő kiskorút és kisiettem. Az utcán egy régi Astra Kombi állt, egy korombeli, világos hajú férfi és a falu déli pőr. parancsnoka kászálódott ki belőle éppen. Furcsán nézhettünk rájuk, mert köszönés után egyből magyarázni kezdte, hogy miért furikáznak itt. Kiderült, hogy a világos hajú fickó (Szőlős János) Kiskunfélegyházáról tartott Győr felé azon a bizonyos estén és azóta rakosgatják ide-oda, majd végül az üresház-nyilvántartás alapján kiutalták neki “ideiglenes, megőrző használatra” a szomszédék házát. Kérte, hogy mutassam meg neki a dolgokat, meg segítsek, amit tudok. Őt is az egységembe osztották be (egy kis erősítés nem is árt a sok kamaszgyerek és veterán mellé), a favágás alól viszont felmentés kapott, mert ács.

- Pedig ő legalább értene a fához – jegyeztem meg epésen.

Persze kaptam én is pár megjegyzést, hogy máshogy hasznosítják majd a szakértelmét, én meg az angol diplomámmal pont jó leszek fát ráncigálni. (Mert fűrészt nem adnak a kezembe, természetesen, még megvágnám magam.)

Mikor a főnököm lelépett, kicsit ismerkedtem a fickóval meg a kocsiból előkerülő családdal (anyuka és három szeme-se-áll-jól kissrác, a legnagyobbik épp hogy iskolás lehet), majd a már bevált útvonalon bementünk a szomszédhoz. Körbemutattam pár dolgot, bár én is csak a fagyasztóürítés óta ismertem jobban, meg azt is meg kellett mutatnom, honnan loptak el dolgokat. Amúgy jó házat kapott, gondolom, a család miatt. A kocsinak is volt garázs, a házban egy szép, régi cserépkályha, amivel két szobát gond nélkül befűt, hátul van elég sok fa is. A spájzot már a helyi VB kiürítette, de a fejadaglistára rákerültek ők is, meg ha nagyon kell sürgősen valami, az utca lakói kisegítik egymást. Egy rossz szavunk se lehet a környékre.

Segítettem neki fegyverkezni is, láthatósági mellénye is volt, alkoholos filccel ráírtuk a falu nevét és az egységét, ez a pőr. egyenruha jobb híján. Egy csomószor elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy nincsenek nála a szerszámai, de hát miért is rakta volna be őket a nagymama meglátogatásához?

Szerintem jóban leszünk vele, meghívtam őket holnap estére, akkor nem leszek szolgálatban, meg talán ő se.

  STATÁRIUM

MA ÉJFÉLTÓL STATÁRIÁLIS SZÜKSÉGÁLLAPOT LÉP ÉLETBE!

Tekintettel arra, hogy minden kapcsolatunk megszakadt a fővárossal, illetve a civilizált külvilággal, a közművek, alapvető szolgáltatások ellátása akadozik, valamint határainkat idegen fegyveresek folyamosan veszélyeztetik, a Megyei Védelmi Bizottság statáriális szükségállapotot rendel el.

A statáriális szükségállapotot mindaddig fenntartjuk, míg azt a helyzet megkívánja. Az MVB elnöke irányítja a közigazgatást, a Magyar Honvédség, a Rendőrség szervezeteit, valamint átmenetileg magához vonja a főbb gazdasági társaságok ellenőrzését is.

A szükségállapot bevezetésével egyidőben ma éjféltől statárium lép életbe. A négy statáriális testület ma éjféltől felállításra került. Minden polgári és katonai személy engedelmességgel tartozik e testületeknek.

A kijárási tilalom 18:00 órától reggel 06:00 óráig tart.

A jegyrendszert tovább racionalizáljuk. Az új jegyek és az adagok kiosztását a statáriális testületek jóváhagyásával a helyi védelmi bizottságok szervezik meg

Különösen tilos továbbá a fejadagokkal  kereskedni, a statáriális hatóság utasításainak ellenszegülni, illetve bármi olyan cselekményt elkövetni, adatot, tényt elhallhatni amely a rendkívüli helyzetünkben a felkészültségünk fokozását gátolja. Az ilyen cselekmény elkövetőire a statáriális bíróságok szabják ki a méltó büntetéseiket, amely akár halálos ítélet is lehet.

Mindenki köteles a birtokában, gépjárműjében, robbanómotorral működő eszközében lévő üzemanyagot átadni a MVB megbízásával rendelkező begyűjtőknek. A begyűjtők jogosultak szükség esetén házkutatást tartani.

Kiegészítő honvédelmi és egyéb feladatokra a helyi védelmi bizottságok vezetőinél lehet jelentkezni. A honvédelmi kötelezettség alól kibújni próbálkozókat azonnali statáriális bíróság elé állítjuk.

Éles lőfegyverek, gáz- és riasztófegyverek tulajdonosai kötelesek a birtokukban levő eszközt a szintén birtoklott lőszerállomány feltüntetésével bejelenti a helyi bizottságoknál.

Kérem minden polgártársamat, hogy tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a jelenlegi nem könnyű időket minél sikeresebben élhessük meg!

……………………

MVB elnöke

(Gador)
Az elmúlt pár napban történt pár nyugtalanító dolog ami miatt kaptam egy sofőrt és egy vadi új kalát, egy AMD 65-st. Bevallom, nem is tudtam eldönteni, melyiknek örülök jobban – a sofőrnek, aki egy behívott szolgálatos volt, vagy ennek a kis 4 kilós drágaságnak. Az egyetemen volt utoljára a kezembe ilyesmi, akkor csak pár perc és lövés erejéig. Csilla természetesen nem örült, hogy fegyvert hozok a házba, hiába mondtam, hogy előírás, sőt jutalom. Engem azért megnyugtatott, hogy nem csak egy sodrófából áll a lakás védelmi felszerelése.

Egyébként kaptam egy rövid szóbeli tájékoztatást, meg egy ősrégi kézikönyvet, amit valaki valahonnan elővadászott az egyik M-készletből. A szóbeli tájékoztatás nagyjából abból állt, hogy itt van a fegyver, a tartaléktár, itt meg a kézikönyv hozzá és itt kell aláírni. Kérdésemre, hogy hogyan is használjam a válasz az volt, hogy ott van a kézikönyv, meg különben is, ha már nekem kell használni, akkor régen baj van. Mondjuk ezzel nagyjából egyetértettem.

Tokodaltáróról, az ottani raktár őrségének ellenőrzéséből jöttünk haza a 111-esen. Fura volt, hogy senki sem volt az utakon, bár a benzinkutakat lezárattuk, a megyei VB engedélye nélkül senki sem kaphatott benzint. A pálya üres volt, csak egy rendőrautó suhant el mellettünk. Biztos sürgős dolga van a kollégának, jegyeztük meg egymásnak kissé epésen Tamással, a sofőrrel, miközben mi viszonylag lassan haladtunk, noha mind a ketten siettünk már haza. A rendőrőrs előtt szintén kalás őrség, ez is az elmúlt napok szigorításainak szüleménye volt.

A Hősök terénél van egy jó kis körforgalom. Szeretem, mert onnantól már csak pár perc, és otthon vagyok. Ám most majdnem nagyot koppant a fejem, mert Tamás satufékkel állt meg, ugyanis egy kisebb, talán 10-15 fős csoportot fogott be a fényszórónk.

Látszólag ledermedtek egy időre a fény miatt. Persze ez érthető volt, egyrészt, mert kijárási tilalom van, amit szigorúan szankcionálunk, másrészt, mert ezek nem igán tűntek magyaroknak… Ugyanis az átlag magyar nem mászkál kékre, fehérre meszelt testtel egy száll ágyékkötőben, dárdával a kezében. Legalábbis az én ismereteim szerint.

Fogalmam sem volt, hogy kik ezek az alakok, de köztem és az otthonom között voltak. Szóltam hát Tamásnak – valójában ráüvöltöttem – hogy hajtson. Becsületére váljék, nyomta rendesen a gázt. Félreugráltak, bár ez nem mindegyiknek sikerült…

A NIVA erős jószág, főleg gallytörővel az orrán. Kellett is az erő, mert ahogy ráfordultunk a főutcára a fényszóró több száz alakot hozott elénk, az Eszeperantó utcából tucatjával törtek elő a kisgatyások.. Egyik másik kezében fáklya, vagy zsák. Tamás kezdett bepánikolni, mikor észrevette, hogy némely házba már behatoltak, kiráncigálva az ott lévő embereket, a nőket pedig ott helyben le is teperték… Elszorult a gyomrom, ahogy Csillára gondoltam és Tamás helyett is nyomni kezdtem a dudát! Ez a furcsa, erős hang kissé meglephette őket, és engem is a felismerés, hogy ezek

KELTÁK!!!

A Total War – Barbarian Invasion képsorai mellett Novák tanár úr hadtöri órái jutott az eszembe. Meg az, hogy sz@rban vagyunk, de alaposan…

Fentebb lehetett a vezér, mert a Sissay-köznél egy sorfal kezdett felállni. Szeretem a NIVA-t, meg a gallytörőjét, mert a sorfalon átjutottunk. Ordítoztam, hogy meg ne álljon, csak hajtson tovább! Nem szerettem volna, ha úgy járunk, mint az a rendőrautó, ami a közben volt felborulva, és már égett. A két rendőrt sehol sem láttam, talán jobb is így…

A kelták most taktikát váltottak, mert a dárdáikkal kezdtek hajigálni. Ez sofőrömnek is kelő ösztönző erőt biztosított, mert az tovább gyorsított, én pedig arra készültem, hogy a nemrégiben kapott AMD-met avassam fel. Pontosan céloztak a dögök, mert mire az Arany János utcánál be tudtunk kanyarodni, már szellősé tették a hátsó szélvédőt…

A Széchenyi téren az egyik bérházban laktunk, oda akartam eljutni. De ez nem igazán tűnt kivitelezhetőnek, mert a híd felől előrenyomuló kelták megszórtak minket. Tamást két dárda is átfúrta, az üléshez szögezve a testét. Azt hiszem, nem szenvedett sokat, mert még egy sóhajt sem hallatott. Kezei lecsúsztak a kormányról, az autó pedig elsodorva az útjában álló gyilkosait a oldaálra dőlve a falnak csapódott.

Sajgott mindenem, de tudtam, hogy minél hamarabb el kell hagynom az autót. A kalát szorongatva kibukdácsoltam a roncsból. A felém közeledő alakok irányába megeresztettem néhány lövést. Tudtam, ha nem kellek föl a földről, akkor hamarosan Tamás sorsára jutok.

Utáltam futni, de most olyan gyorsan szedtem a lábam ahogy csak tudtam, nem törődve a szúró tüdőmmel és sajgó vállammal. Sikerült eljutnom a Simor utcáig, majd a Petőfi következett. Vissza akartam jutni a Rendőrségre, hogy rendőrök fedező tüze mellett a tűzoltókkal induljunk meg a vadak felé, és locsoljuk, lődözzük ki őket a városból!

Szörnyen kimerültnek éreztem magam, fájt mindenem. Azt hiszem, az ájulás kerülgetett. Szerencsémre egy rendőrautó fénypásztájába kerültem, első blikkre szerintem el akart gázolni, de aztán csak megállt mellettem.

Egy fiatal százados segített beszállni a kocsiba, és máris robogtunk a kapitányság felé. Rádión jelezte, hogy megtaláltak, és hogy a vadak helyzetét nem tudják teljesen lehatárolni. Mint kiderült, a feladatuk meghatározni, hogy meddig hatoltak be a városba.

A kapitányságon azon indítványomra, hogy akkor induljunk meg a tűzoltókkal, nem igazán találtam partnert.

Mint kiderült, már úton vannak a tatai lövészek, addig minimális kontaktussal fel kell mérni, hogy mekkora terültére törtek be a városnak. A civilek a menekülést biztosítani kell, de ezt az infót már a sebeimet bekötőző nyugtatókkal együtt kaptam. A dokker, vagy az engem behozó százados azt is mondta, hogy hamarosan indul majd egy ellencsapás a kelták ellen.

Azt tudtam, hogy én abban részt fogok venni! Már csak azért is, mert fogalmam sincs, mi lehet Csillával…Feltéve, ha sikerül addig ébren maradni….

Durva, durva, de menjünk sorjában.

Újabb összeírás volt a faluban, mindenkit sorra vettek. Esztergomból jött két fickó, mikor nálunk jártak, rákérdeztem, hogy ez most miért kell. Eléggé semmitmondó válaszokat adtak, de ha logikáznom kellene, akkor arra tippelnék, hogy az ellátást akarják gatyába rázni, mert ez a mostani “azt eszem, ami otthon van meg amit sikerül(t) összelopnom, néha meg jut valami a VB-től” jellegű dologból már most kezdenek balhék lenni. Itt falun annyira még nem, de a nagyobb helyekről hallani durva dolgokat. (Az autókat egyből hazazavarják a rendőrök, illetve nekünk is kiadták, hogy ha autóst látunk, állítsuk meg és kísérjük haza – ne fogyjon a benzin -, de biciklivel át szoktak nézni a szomszédba páran. Sőt, egyszer egy fél órára már állítólag a telefon is életre kelt, mármint a vezetékes, de nekünk olyan nincs.)

Eszterrel egyre többet beszélgetünk arról, hogy mi történhetett. Van két hozzá hasonló korú anyuka, akik járnak hozzá angolozni, de a tegnapi alkalomból nem lett angolozás, csak beszélgettek végig, ilyenkor én vigyázok Zsomborra másfél óráig, de most lett belőle három. Az egyik anyuka férje a polgári védelemnél van, és áttöltött a laptopjára egy csomó olyan fényképet, amit felderítők készítettek, akik az új erdőket járták körbe. Olyan dolgokat láttak, amiket eddig csak történelmi filmekben mutogattak. Én persze már több helyről is hallottam ezt az elméletet – furcsa, de még ez tűnik a legnormálisabbnak mind közül. Vagyis el lehet képzelni, milyen lehet a többi. Próbáltam Esztert megnyugtatni, hogy a legfontosabb dolgokkal nem történt semmi és ez a lényeg, de közben erősen reméltem, hogy azok, akik felelős pozícióban vannak, egyrészt tudják, hogy mi folyik itt, másrészt azt is, hogy mit csinálnak.

Ami engem illet, újra őrségen éjszaka volt. Még jó, hogy ilyen szokatlanul meleg van mostanában, a mostaninál is morcosabb lennék, ha hajnalra már lefagyna mindenem. De eljön majd az is. Adó bá’ (Adorján bácsi) önkéntes polgárőr és gyakorló pálinkafőző így is mindig egy butykossal jelenik meg, hogy legyen, mi melegítsen belülről. Persze elszedem tőle (ez már egyfajta szertartás, a többiek előre röhögnek rajtunk), de valahova mindig eldug egyet, mert ő élvezi legjobban ezeket a mászkálós virrasztásokat.

Ma a szokásos menet, szolgálat felvétele, pár feledékeny alakot hazahajtunk, akik persze nagyon jól tudják, hogy sötétedés után kijárási tilalom van, de azért is mászkálnak (a Kiskürt utcában állítólag van egy brigád, ami ilyenkor elveri őket, néha bennem is felmerül, csak hát mégis, falubeliek és másnak is találkozni kell egymással…) A legjobb eddig az a két kamaszlány volt, akiknek szólásmondássá vált a mentegetődzésben használt “ja, kilcsitilcsi van?” kifejezése.

A “kilcsitilcsizés” után jött az unalmas rész, az össznépi zörgés óta nem volt újabb balhé, sétálunk a kijelölt utcákon, beszélgetünk, gyártjuk az elméleteket, figyeljük a ragyogóan tiszta égen a csillagokat. Épp kezdtük volna újra lefutni az egyszer már végigrágott köröket, amikor a szomszéd utcában (ami hozzánk tartozik) elkezdte verni valaki a lábasát.

Rohantunk, közben előkaptuk a zseblámpákat, Adó bácsi lemaradt, Gergőt meg a tűzhöz küldtem, hogy készítse elő, ha meg kellene gyújtani. (Ezt csak akkor szabad, ha tényleg gáz van és a környező csapatokra is szükség van.) A kolompolás az egyik öreg házból jött, ahol egy idős, bácsi lakott a szintén nyugdíjas húgával. A néni verte a lábast a gangon állva. A kertkapu zárva, kiabáltunk neki, hogy nyissa ki, de nem reagált, csak dobolt tovább. Átugrottunk a kerítésen, körbevilágítottunk, sehol semmi, a házon sincs betörésnek nyoma. A merőkanalat erőszakkal kellett kifeszíteni a kezéből, hogy végre csend legyen és tudjunk beszélni. Kérdeztem tőle, mi történt, de nem szólt semmit, csak sírt és a lábas után kapkodott. Adó bácsi ekkor futott be, de a kerítéssel nem mert próbálkozni. Szóltam neki, hogy menjen Gergőhöz és mondja neki, hogy tegye vissza a nejlont, nem kell meggyújtani a tüzet. Mikor eltűnt, akkor vettük észre, hogy a nénitől nem messze egy letépett lábszár hever a kertben.

Belénkfagyott a belénkfagynivaló. Ketten majdnem kidobták a taccsot, engem ez valahogy elkerült, de az adrenalin rendesen elöntött. Adó bácsi híján szíverősítőül kihúztam a szuronyt a tokjából, majd magam mellé intettem a két megkönnyebbült társamat és lassan nekiálltunk átfürkészni a kertet. Adó bácsi szuszogva, nevetgélve ért vissza, egyből nyert egy utat az előbbivel ellentétes üzenettel. Az utca végén fellobbant a tűz, a kert végében meg egy nagy, bundás tömegre világítottunk a lámpáinkkal. Egy pillanatra kővé dermedtünk, majd mikor a medve felénk nézett, észbe kaptam, lekapcsolttam a lámpákat és megragadtam a karját a jobbomon álló fiatal gyereknek, aki el akart futni. Lassan vissza, csak semmi hirtelen mozdulat. Nem igazán ismerem ezeket a dögöket, de úgy rémlik, lefutnak egy embert. Hülye módon az egyik angolkönyv olvasmánya jutott eszembe, ahol ilyen állattámadások túléléséről volt szó, az azt mondta, hogy le kell feküdni és halottnak kell tettetni magunkat. Jó vicc. Azután észrevettük a szomszédos bokor alatt fekvő féllábú bácsit, aki túlságosan is élethűen tettette halottnak magát. A medve visszafordul a kerítés felé, mi pedig lassan hátrahúzódtunk.

Az utcára kiérve alig tudtuk kinyögni, mi van. Kezdtett nagy élet lenni, sorra futottak be a környező utcákból küldött emberek, egyiknél még pisztoly is volt, de pár akciófilmen felnőtt fiatalon kívül senki sem gondolta komolyan, hogy majd azzal. Jobb híján elküdltem fáklyákért pár gyereket, a környező házakból kieleskelődőket meg bezavartuk és elbarikádoztattunk velük minden olyan beháratot, amin befér egy medve. Nemsokára befutott az ügyeletes parancsnok is, aki pedig a vadászokért küldetett. Azok menetből közölték velünk, hogy ekkora hülyeséget még nem hallottak, el nem tudják képzelni, mit néztünk medvének. Előzékenyen beengedtem őket a kertbe, igen hamar kijöttek. Első blikkre nem igazán vélték úgy, hogy van olyasmijük, amivel ki tudnák lőni a dögöt, még úgy se, hogy az a jelek alapján különösebben rájuk se bagózott (Kiderült, hogy a kert végébe dobták ki a fagyasztóba rohadt húsokat, azt zabálódott éppen tele pofával, a bácsi meg egy seprűvel akarta elkergetni a sötétben látott alakot.) Erre az ügyeletes felhúzta a Kalasnyikovját, hogy akkor majd ő, mert itt most nincs helye tököklésnek. Végül az lett, hogy egész kivégzőosztag nyomult be a kertbe, három vadász a legkomolyabb fegyverükkel, az ügyeletes a kalával, mögöttük biztosítani a pisztolyos biztonsági őr, mi pedig igyekeztünk olyan búvóhelyet találni, ahonnan azért lehet látni is valamit. A kerítést azért drótvágóval lebontottuk, hogy ha futni kell, akkor lehessen.

A medve felnézett a mozgásra és morgott valamit, de a mieink is morogtak, mert rettentő sötét volt, egy jegesmedve jobb célpontot nyújtott volna. Két polgárőrnél akadt akkus kézireflektor, amikben még volt szufla, így ők is csatlakozhattak az osztaghoz. A kertben amúgy igazi botlódrótos rendszer volt, karós paradicsomok, köztük vastag spárga, ideális terep sötétben való rohangáláshoz egy dühös medvével az ember nyomában.

A lövésekre riadtan összerezzentem, pedig készültem rá erősen. Két sarokkal odébb is belecsendült az ember füle, akkorát szólt, szinte egyben a négy lövés (nem tudom, a pisztolyos durrogtatott-e), utána meg versenyt ordított az osztag a medvével. A hangokból ítélve a fele se volt tréfa annak, ami történt, én hülye meg persze nem bírtam a hátsómon maradni, kifutottam a sarokra, megnézni, hogy mi van. Az egyik vadászt épp akkor rángatták fel, elbukott a kerítés drótjában, a többiek már kirohantak, de az egyik refletor továbbra is a kertben világított. Aztán felbukkant a medve sötét tömege is és átrohant a drótkerítés egy épen maradt szakaszán, majd az utca közepén dühös mozdulatokkal próbált megszabadulni a mancsába akadt drótfonattól. Ekkor gyors egymásutánban még három lövés dördült, mire eldőlt, a hátára fordult, majd kalimpálva újra megpróbált felállni. Egy kisebb lövés, azt fel se vette, egyik hátsó lábát húzva megindult a reflektorral világító férfi felé. Újabb két lövés, mire megint összeesett és onnan már nem ment tovább, de még nem adta fel. Ocsmány egy mészárosmunka volt az egész.

A még hörgő hústömeget megkerülve bementünk a kertbe. Nagy megkönnyebbülésemre a kézilámpának a gazdája nem volt sehol, csak eldobta ijedtében. Felvettem és a bokor alatt fekvő bácsira világítottam. Nem kellett orvosnak lenni ahhoz, hogy lássam, itt már nincs mit segíteni. Pár méterre tőle ott bűzölgött a húshalom maradványa, ami miatt meg kellett halnia.

Mikor visszaértem az utcára, már alig lélegzett az állat, orrlukain habos vér bugyogott elő, karmaival az aszfaltot karistolta. Leterítői pár méterre álltak tőle továbbra is rászegezve a fegyverüket és azt tárgyalták, hogy ki hol találta el és melyik volt a végzetes lövés ezek közül. Szóltam az ügyeletesnek, hogy elő kellene keríteni az orvost. Pár nyugtató elfogyott az éjszaka hátralevő részében, a medve mellé meg külön őrséget állítottunk. Adó bá’ javasolta, hogy nyúzzuk meg, készítsük ki a bőrét és tegyük ki a tanácsházán. A pálinkájának jobban örültek, én sem szóltam miatta semmit.

Eszternek se, ráér majd reggel infarktust kapni.

…… számú megbízás nyomán jelentkeztem az esztergomi repülőtéren (LHEM) a korábban egyeztetett motoros repülőgép igénybevétele céljából. A helyszínen kitöltöttük az igénybevételi jegyzőkönyvet majd a pilótával együtt rendelkezésemre bocsátott kisrepülőgépen (PZL-104 Wilga 35A) a levegőbe emelkedtünk. Rádiókapcsolatunk a repülőtérrel folyamatos volt, a repülőtéri kapcsolaton keresztül a MVB illetékesével is kontaktusban voltunk. A repülésre a parancs szerint digitális fényképezőgépet és lőfegyvert vittem magammal, a repülőgép az előírt elsősegély- és túlélőfelszereléssel ellátott volt, ezt a felszállás előtt ellenőriztem.

Időjárás: Tiszta, napos idő, kisebb széllökésekkel. A repülést és a felderítést időjárási körülmények nem akadályozták, a repülőtér előrejelzésének megfelelően.

Útvonal: Felszállás után nyugat felé fordultunk és a Duna vonalát követtük, folyamatosan kitérőket téve északi irányba, hogy minél nagyobb területet tudjunk felderíteni. Almásfüzitő után még harminc kilométert tettünk meg a nyugati kurzust követve, majd, mivel újabb települést nem észleltünk, észak felé fordultunk és a korábban érintett sávtól tíz kilométerre északra repültünk kelet felé. Esztergom magasságában visszatértünk a Duna felé, majd a korábban leírt pásztázó mozgással követtük a folyó vonalát a Csepel-sziget déli végéig. Ezután közvetlen kurzust felvéve tértünk vissza Esztergomba.

Észlelt települések: A Dunától északra és keletre nem észleltünk a térkép által is jelzett települést. Almásfüzitő után még három kilométerig észleltünk települést, majd a Nagykolónia után az általunk berepült területen nem. A Duna nyugati partján Budakalász után egyre vastagodó sávban észleltük a térkép által nem jelzett erdőt, ahogy Budapest és a Csepel-sziget helyén is végig. A Duna a térképen jelzettnél és a korábban tapasztaltaknál szélesebb, ártéri erdőkkel szegélyezett. A hazatérő kurzuson az első észlelt település Biatorbágy, onnan a településszerkezet megfelel a térkép által jelzettnek.

Az erdős területeken több helyen kisebb településekre emlékeztető objektumokat láttunk, a gép közeledtére az ott tartózkodó emberek elbújtak. A házak mintha fából készültek volna, fényképek készültek, térképen az észlelt telepeket feltüntettük. Füstöt is több helyen láttunk, két alkalommal a Dunától északra erdei tisztásokról láttuk felemelkedni, településre utaló nyomok nélkül. Nyergesújfalu magasságában, a Dunától tíz kilométerre északra több mesterségesnek tűnő tisztást láttunk, amiken ideiglenes szálláshelyek nyomait észleltük, de az itt tartózkodó emberek szintén az erdőbe menekültek a repülőgép zajára.

Az infrastruktúra állapota: A térképen is szereplő településeken az infrastruktúra sértetlennek tűnt, ezen területen kívül semmiféle korábbi infrastruktúrának (utak, villanyvezeték, vasút, csővezeték) nincs nyoma. Elszórtan keskeny földutakat észleltünk, ezekről fénykép készült. A Dunán hajóforgalmat nem észleltünk.

Külső rádióforgalmazás: Folyamatosan hívtunk különféle repülőtereket és légiszolgálatokat, választ csak olyan helyekről kaptunk, amikkel már korábban is sikerült kapcsolatot létesíteni a Megyei Védelmi Bizottságon keresztül. Budapest magasságában a vészfrekvencián több vészjelet is fogtunk, de forrásukat a rendelkezésre álló eszközükkel nem tudtuk meghatározni. A pilóta szerint automata jeladók voltak. Részletek mellékelve.

Egyéb megjegyzés: Az M1-es autópálya végénél (ahol az erdő átvette a korábbi pálya helyét) több tucatnyi egymásba futott autó roncsát észleltük.

………………… hdny.